Karpatria
2022. 10. 01.
Súlyos csapás Ukrajnának!

Jelenleg nincs helyük a NATO-ban.

2022. 09. 30.
Nem akarunk számok lenni, emberi lények vagyunk!

Megtámadták az identitásunkat, családi, vallási értékeinket és a nemzeti szuverenitásunkat! Meg fogjuk védeni az emberi értékeket!

2022. 09. 30.
Ennyit ér Brüsszelnek a demokrácia...

Ennyire tartják tiszteletben a választók akaratát…

2022. 09. 30.
Az orosz olajárplafon bevezetése halálos csapás lesz a Nyugatnak

A nyugati országok által az orosz olajra vonatkozó árplafon előírása “végső halálos csapássá” válhat, 

2022. 09. 30.
Brüsszel: kötelező energiafogyasztásb és az energiatermelő cégek bevételeinek korlátozása

A vártnál lényegesen gyorsabban jutottak politikai megállapodásra az energiaügyi miniszterek, akik rendkívüli tanácskozáson vesznek részt Brüsszelben annak érdekében, hogy az energiaárak csökkentése érdekében döntést hozzanak.

2022. 09. 30.
CNN: a Pentagon létrehozza az Ukrajna-parancsnokságot

A Pentagon egy új katonai parancsnokság létrehozásán dolgozik, amely az ukrán katonák felfegyverzésével és kiképzésével foglalkozik

2022. 09. 30.
A hazaárulásról, annak folytatódó formájában

Mindenesetre, amikor ránéznek a számláikra, és látják, hogy milyen horribilis árakat fizetnek a hidegért az otthonaikban, tudniuk kell, ki a hibás: nem, nem Putyin..!
A globalizmus internacionalista, kiszolgáló kormánya Romániában is dolgozik.

2022. 09. 30.
A világelit harca a Föld irányításáért
2022. 09. 30.
Az Északi-tengeren a robbantás közelében megtalálták Navalnij alsógatyáját!

Aki normális, az agyonröhögheti magát a "fősodrú", azaz kormányhű (NATO-hű, Amerika-hű, E.U.-hű) sajtó magyarázkodásán.

2022. 09. 29.
Már csak Magyarországra érkezik orosz gáz az Unióban

És ez nagy valószínűséggel minimum az év végéig így is marad.

2022. 09. 29.
Van élet a halál után? Egy rendhagyó interjú

Amelyben szó lesz életről és halálról, éberségről és szeretetről, vallásról és tudományról.

2022. 09. 29.
Nincs olyan, hogy korlátozott nukleáris konfliktus

Moszkva nem fenyeget senkit, de ha rákényszerítik az atomfegyverek használatára, Washington nem bújhat el az óceán mögé – mondja Anatolij Antonov

A barna ötven árnyalata
Olvasási idő: körülbelül 35 perc

Harminc éves út a Néhány gondolattól Tusványosig

A barna ötven árnyalata

Felkavarta a közéletet Csurka István hosszú írása 1992-ben. A röviden csak Néhány gondolat címmel emlegetett szöveg meghatározó szerepet játszott az MDF és az akkori ellenzék sorsának alakulásában, és joggal tartják számon a magyar szélsőjobboldali politika kulcsdokumentumaként. Ma már Csurka politikai életművét próféciaként méltatják kormánypárti berkekben. Bár hivatalos helyeken továbbra sem idézik közvetlenül, az általa képviselt, összeesküvés-elméletekre alapozott politikai beszéd mindennapos gyakorlattá vált azok körében, akik harminc éve még élesen elítélték.

Határozott elutasítás

„Fő a sokszínűség, a barna eddig még úgysem látszott elég tisztán”, mennydörögte Kövér László 1992. augusztus 31-én a parlamentben, a külföldön tartózkodó Orbán Viktort helyettesítő fideszes vezérszónokként. Indulatos, de pontosan fogalmazó beszédében nem csak az augusztus 20-án megjelent Csurka-dolgozatra reagált, hanem az azt követő, az MDF sokszínűségét hangoztató kormánypárti nyilatkozatokat is kigúnyolta. A Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írás az MDF hivatalos lapjának számító, valójában Csurka szócsöveként működő Magyar Fórumban jelent meg. Kövér külön is kifogásolta Csurka írásának azt a kitételét, miszerint, reméli, lesz egy olyan nemzedék, amely „élni tud az új magyar életteret teremtő lehetőségekkel”. Kövér éles kritikája annak szólt, hogy a csurkai élettér-célzást elsősorban a szerb és a román szélsőséges nacionalisták fogják biztatásnak venni.

A fő kormánypárt egyik alelnökeként és képviselőként tevékenykedő Csurka szélsőséges megnyilvánulásai korántsem voltak szokatlanok. 1990 januárjában, a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorában a nép-nemzeti gerincű magyarokat elnyomó marxista-lukácsista gyökerű, a Kádár-Aczél-korszakban továbbélő törpe kisebbség uralmára figyelmeztette hallgatóságát, „Ébresztő, magyarok!” felkiáltással. Csurka máskor is ostorozta a liberális médiatúlsúlyt, miközben ő a saját céljaira használta fel pártja újságját és hídfőállássá alakította a közszolgálati rádió egyik legismertebb műsorát.

A Néhány gondolat mégis szintlépés volt, mert a maga teljességében megmutatkozott Csurka nézeteinek sajátos összefüggésrendszere: a New York-Tel-Aviv-tengely, a bolsevik-liberális folyamatosság, a vagyon- és hatalomátmentés mint a rendszerváltás előre kitervelt célja, a multinacionális cégek és a Nemzetközi Valutaalap szuverenitáskorlátozó szerepe, az előbbiek által irányított média véleményterrorja, Aczél György és Soros György mindent átható szellemi és pénzügyi befolyása, az Amerikának gazsuláló világ és Európa alárendelt szerepe, a nemzeti érdek és akarat kifejezésére egyedül hivatott kormánypárt kiemelt jelentősége, az MDF-et támadók „maffiás tevékenysége”, továbbá a magyarság hanyatlásának „genetikai okai”. Csurka azt a reményét is kifejezte, hogy „talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat”, amely nagyjából a vörösterrortól az SZDSZ-ig fejti ki kártékony tevékenységét. A kormánypárt alelnöke azt is kifejtette, hogy az 1990-ben megkötött MDF-SZDSZ-paktumot és titkos záradékát a nemzetközi pénzügyi körök támadása kényszerítette ki – csak épp sem a pénzügyi támadás, sem a titkos záradék nem létezett. Arról nem is beszélve, hogy a paktummal megalapozott konstruktív bizalmatlansági indítvány védelme nélkül a kormánytöbbség 1992-re szétesett volna.

Csurka „elemzése” megfelelni látszik azoknak az összeesküvés-elméleti axiómáknak, amelyeket Krekó Péter foglal össze Tömegparanoia 2.0 című könyvében. Egyebek mellett annak, hogy „minden mindennel összefügg, azaz látszólag egymással kapcsolatban nem álló események között is szoros ok-okozati összefüggés lehet”. Feltehetően azért is igen nehéz olvasmányok a konteók, mert a logika kifacsarásának küszködése minduntalan érződik a szövegen.

Ezeken felül Csurka „programot” is adott az MDF-nek, kinyitva a betegségét nem titkoló Antall József utódlásának kérdését, valamint azt javasolva, hogy „ha kell, rendőri erővel” kell véget vetni a közszolgálati rádió és televízió körüli jogvitáknak. Azt is körülírta, hogy ha a kormány nem képes keményebb magatartásra, az MDF tömegei megvonhatják tőle a támogatást.

Amikor Csurka szövege megjelent, a megtépázott népszerűségű MDF éppen a sokadik kísérletére készült, hogy visszanyerje a választók bizalmát. Antall József nemzetegyesítőnek szánt, méltóságteljes beszédet tartott augusztus 20-án, amelynek céljával teljesen ellentétes volt Csurka konfrontatív akciója. A pártelnök-miniszterelnöknek szembesülnie kellett azzal, hogy nem tudja már pacifikálni Csurkát, és tulajdonképpen ekkor kezdődött meg az a folyamat, amely 1993 júniusában Csurka MDF-ből való kizárásával végződött. Közvetlenül a Néhány gondolat megjelenése után azonban Antall úgy látta jónak, hogy pártügyként kezelje a helyzetet: személyes tekintélyével biztosította az MDF vezető testületeinek lojalitását, jelezve ezzel Csurkának, hogy az MDF népét nem lesz azért olyan könnyű szembefordítani a kormánnyal. Ám ennek az volt az ára, hogy az MDF, ahelyett, hogy elítélte volna Csurkát, elkente az ügyet. A kormánypárti politikusok az Antall elleni támadást és a rossz időzítést nehezményezték, amúgy azonban vitaalapnak és (nem először) Csurka magánvéleményének, írói munkássága részének minősítették a szöveget. Ezzel vélték elkerülhetőnek az MDF szétrobbanását, csakhogy ezzel azt a benyomást keltették, hogy magukkal a gondolatokkal szemben nincs különösebb kifogásuk. Egyúttal, a pártelnökség és maga Antall is nehezményezte, hogy Debreczeni József MDF-es képviselő „komplett náci ideológiai alapvetésként” minősítette a Néhány gondolatot, ráadásul, mint a miniszterelnök fogalmazott, „a koalícióval élesen szembenálló sajtótermékben”, azaz a Népszabadságban. A botrányos szöveg bírálóját sokkal inkább pellengérre állították a MDF-ben, mint a skandalum okozóját. Nem mellesleg, 1993-ban Debreczenit is kizárták a pártból.

A Csurka-dolgozaton túl az elkenős MDF-es reakciók váltották ki tehát Kövér parlamenti szavait, amelyek csak a hangnemükben különböztek az SZDSZ és az MSZP reakcióitól, tartalmukban nem. Orbán Viktor később azt mondta, a Csurka-dolgozat „vagy-vagy kérdés volt”. Frakciója ugyan kicsi volt, de a Fidesz volt ekkor a közvélemény-kutatások éllovasa, így a párt elhatárolódása komoly súllyal bírt. Nagyrészt azonban épp a Csurka-dolgozat következményeként, a Fidesz kezéből elkezdett kicsúszni a kezdeményezés az ellenzéki oldalon. A Kéri László által 1994-ben készített interjúkötetben erről Orbán így beszélt: „A Csurka-veszély megjelent, ezzel szembe kellett fordulni, de éreztem, hogy formálódófélben van egy antifasiszta front, aminek mentén a politikai élet szereplőinek el kell rendeződniük (…) Nagy tekintélyű, médiában szerephez jutó értelmiségiek fogják irányítani az eseményeket (…). A három ellenzéki pártnak együtt kell működnie, mert a gonosz birodalma a másik oldalon már megformálódott, s ha megformálódott, akkor a jó birodalmát is össze kell hozni”. Orbán ezzel szemben úgy gondolta, a három ellenzéki párt külön-külön is hatásosan tiltakozhat Csurkával szemben, sőt minél látványosabb a liberális-szocialista egységfront, az MDF annál inkább összezár. Mindemellett a Fideszt nyilván komolyan zavarta, hogy a politikai élet tematikáját mások kezdik diktálni, s fenntartásai voltak azzal kapcsolatban is, hogy a Demokratikus Charta keretei között végbemegy az MSZP politikai rehabilitációja.

A Charta és az 1994-es MSZP-SZDSZ-koalíció a Fidesz sérelemtörténetének és fokozatosan kialakuló SZDSZ-gyűlöletének meghatározó elemeivé váltak, holott az MSZP-SZDSZ-együttműködés hajtó- és igazoló erejét Csurka István Néhány gondolata szolgáltatta.

Taktikai hallgatás

Miután az 1998-as választást a Fidesz megnyerte, Orbán Viktor első kormányát, amelyet az MDF-fel és a Kisgazdapárttal alakított, „előlegezett bizalomként” megszavazta a MIÉP is. A közszolgálati médiát felügyelő paritásos testületekben az ellenzékhez számolt MIÉP-es küldöttek rendre a kormánypárti tagokkal voksoltak, így lehetővé vált, hogy a Fidesz szoros pártirányítás alá vonja a televíziót és a rádiót.

Az 1990-es évek végére a jobboldali politikai tér vezetőjévé váló Orbán ekkor még nem emlegeti a „gyarmatosító hatalmasságokat”, mint Csurka, de emlékezetes az az 1997-es beszéde, amelyben „idegenszerűnek” nevezte a fennálló kormányt. Lett légyen bár ez egy Deák Ferenctől vett idézet, annál súlyosabb volt a vád, hogy a Habsburgok helytartótanácsát feleltette meg a szabad választáson hatalomra jutott kormánynak. Orbánnak ezt a beszédét véleményezte Csurka akként, hogy „Orbán Viktor fel akarja ölteni Antall József mezét, de nem az ő szavait és tételeit veszi át. Orbán idéz és kihagy. Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki”.

Habár azt nem lehet Orbán szemére vetni, hogy valaki más a támogatásáról biztosítja, vagy önmagára ismer benne, mégis, ezekből a mozzanatokból érzékelhető, hogy az 1992-es szembenállás jelentősen oldódott az évtized végére a Fidesz és Csurka közt. Csurka méltányolta Orbán bejövetelét a jobboldalra, Orbán pedig igyekezett eszmeileg, retorikailag is belakni és lehetőség szerint teljes befolyása alá vonni új politikai otthonát, az ott található összes pártot és választópolgárt.

Ez volt e ciklus alaphelyzete, amelyben Csurka újabb nemzetközi botrányt kavart. 2001. szeptember 11-e után a New York-i merénylet döbbenete határozta meg az egész világ hangulatát. Annak rendje-módja szerint reagáltak az eseményre a magyar parlamenti pártok is, elítélve a történteket, szolidaritásukról biztosítva az Egyesült Államok népét és kormányát. De Csurka, a MIÉP elnöke és frakcióvezetője azzal egészítette ki mondandóját, hogy „a felelősséget természetesen az amerikai globalista politikának is viselnie kell, mert mindez nem ártatlanul érte az Egyesült Államokat”. A kormány szóvivője, Borókai Gábor erre csak annyit mondott: nem kommentálja egyik politikai erő véleményét sem. Szeptemberben, majd októberben a parlament döntött az al-Kaida és a tálibok elleni büntetőakciókban való magyar részvételről, s a vita során Csurka – bár kissé már finomabbra hangolva – továbbra is hangoztatta az amerikai felelősséget. Ez ebben a szituációban nem az események összetett elemzése volt, sokkal inkább részvéttelen áldozathibáztatás. A kormány nevében csak a külügyminiszter, Martonyi János utasította el Csurka nyilatkozatait. Debreczeni az Orbánról szóló könyvében azt írja, Charles Gati később beszélt az esetről az amerikai elnökkel, s az ő közlése szerint George W. Bush 2002 elején azért nem fogadta az Egyesült Államokban tartózkodó Orbánt, mert hiányolta személyes elhatárolódását Csurka kijelentéseitől.

A korabeli sajtóban Orbán ignorálásának egy másik lehetséges oka is felvetődött. Az USA budapesti nagykövete, Nancy Goodman Brinker 2002 januárjában aggodalmát fejezte ki az Európában és Magyarországon is tapasztalható antiszemita, kisebbségellenes, szélsőséges megnyilvánulásokkal kapcsolatban, amit Orbán az egykor Csurka törzshelyének számító rádiós Vasárnapi újságban igaztalannak és belpolitikai beavatkozásnak titulált. Mivel a nagykövet a Bush-dinasztia baráti köréhez tartozott, a miniszterelnöki válasz nem csak az amerikai kritika lesöprését, de a személyes politikai kapcsolatok tudatos figyelmen kívül hagyását is jelentette, ily módon tényleg hozzájárulhatott Orbán washingtoni mellőzéséhez. Orbánt egyébként 2001 májusában még fogadták a Fehér Házban, hogy aztán erre legközelebb csak tizennyolc évvel később kerüljön sor.

Ugyanebben a rádióinterjúban a miniszterelnök arról is értekezett, hogy össze kell kapcsolni „a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével”. Habár Csurka életteres mondata revíziós célozgatás volt, míg Orbán egy közös magyar gazdasági térségre utalt, a státustörvény által keltett feszült diplomáciai helyzetben ez is olaj volt a tűzre a szomszédos országokkal való viszonyt illetően. S habár azóta tudjuk, hogy Orbán „néha félreérthetően fogalmaz”, mégis feltűnő, hogy Kövér László ezúttal nem ugrott elő, hogy az „élettér” kifejezés használatát kifogásolja.

Húsz évvel ezelőtti könyvében Debreczeni József Orbán nagy politikai teljesítményeként értékelte, hogy a szélsőjobbnak szánt üzeneteivel elszívta a szavazókat, megakadályozva a MIÉP újbóli parlamentbe jutását. Akkor még az volt a kérdés, hogy a Fidesz mennyit veszít középen a szélsőjobboldal megnyeréséért. Később már az vált a Fidesz céljává, hogy a politizálás centrumát a szélsőjobb irányába húzza.

Stratégiai azonosulás

„Nem leszünk gyarmat”, hirdette az első, 2012 januárjában tartott Békemenet fő transzparense, amellyel a kormány elszánt támogatói (és támogatottjai) a Nemzetközi Valutaalapnak üzentek. A Békemenetet megelőzően a nagybeteg Csurka István, utolsó nyilvános megszólalásában támogatásáról biztosította Orbán Viktort.

A kormány állítása szerint a Valutaalap hitelfelvételre akarta kényszeríteni az országot, szinte tukmálta a pénzt a kormányra, de az nem akarta teljesíteni az ehhez kapcsolódó pénzpiaci elvárásokat. Valójában a kormány a magán-nyugdíjvagyon alkotmányellenes államosításával és az ezermilliárd forintra rúgó megszorítási csomaggal végrehajtotta a költségvetési kiigazítást – miközben a szegényebbek kárára átrendezte az állami újraelosztást –, de ennek súlyos társadalmi hatásaiért egy külső szereplőre hárította a felelősséget. A kormányzati propagandából kirajzolódott a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel és a multicégekkel szabadságharcot folytató kormány képe, annak ellenére, hogy utóbbiak a különadókon kívül hatalmas állami támogatásokat is kaptak.

Ha már a pénzpiaci szabadságharcnál járunk: Matolcsy György 2017-es parlamenti beszámolójában azzal vádolta meg az Egyesült Államokat, hogy két évvel korábban bankpánik előidézésével puccsot akart végrehajtani Magyarországon. Ahogy Csurka vádját, azt, hogy az MDF-SZDSZ-paktum pénzügyi támadás következménye lett volna, Matolcsy állítását sem támasztotta alá a világon semmi.

2019. október 31-én a vörösterror-emlékmű újbóli felavatásakor Kövér László arról beszélt, hogy „a Lenin-fiúk utódai ma is itt állnak velünk szemben, és – egyelőre csak a virtuális világban – ott folytatják, ahol a szamuelyk és csernyk száz éve abbahagyták”. A Csurkát 1992-ben keményen ostorozó Kövér tehát 2019-ben hozzá hasonlóan megrajzolta a terrorista bolsevikoktól a kormányt bíráló liberálisokig vezető történelmi ívet. Emellett alaposan helybenhagyta a finnugor nyelvrokonság tudományos bizonyítását is, ezen keresztül leplezve le „a magyarság nyakára küldött kultúrügynököket”.

Orbán Viktor 2016 májusában arról beszélt, hogy „Közép-Európában létezik háttérhatalom, s ez Soros György nevéhez köthető”. Egy évvel később a miniszterelnök ugyanúgy maffiának nevezte a kormányt bíráló szervezeteket, mint 1992-ben Csurka: „A valóság az, hogy Soros György egy kiterjedt maffiahálózatot működtető spekuláns, aki Európa békéjét és jövőjét veszélyezteti”. Az ennek nyomán induló, a „Ne hagyjuk, hogy Soros nevesen a végén!” mondatot futtató kormányzati kampány nyíltan nem volt ugyan antiszemita, de tudatosan tágra nyitotta ezt az asszociációs mezőt, ha valakinek éppen ez volna kedvére való.

A Soros-ellenes kampány célja az volt, hogy továbbvigye a kormány menekültellenes hisztériakeltését egy olyan időszakban, amikor a migrációs nyomás már jelentősen enyhült. Csurka, ha nem is a Néhány gondolat lapjain, ebben a témában is kifejtette nézeteit. Egy 1998-as írásában nem csak a „népvándorlás korának” eljöveteléről értekezett, de arról is, hogy a profitot hajszoló nemzetközi nagytőke kifejezetten elősegíti ezt a folyamatot, mert érdekében áll, hogy társadalmi feszültségek keletkezzenek. Ezek a nézetek köszönnek vissza a spekuláns Soros által gerjesztett világmigrációról szóló 2015 utáni fideszes szövegekben, és abban, hogy a bevándorlók társadalmi integrációját eleve lehetetlennek, vagyis kizárólag feszültségforrásnak tekintik. Itt van a forrásvidéke Orbán 2022-es tusványosi, „nem akarunk kevert fajúvá válni” kijelentésének, amit sokan hallottak pontosan annak, ami, hiába hivatkozott utóbb Orbán „félreértésre”.

Talán felesleges folytatni a sort, a lényeg ebből is látszik: a 2010-es évektől kezdve a Csurka-szövegek mondandója egyre egyértelműbben köszön vissza az Orbán-rendszer vezetőinek szájából. A kormánypárti sajtóban ennél is nyíltabb az azonosulás: Pilhál György azt írta Csurka halálának tizedik évfordulóján a Magyar Nemzetben, hogy „látnoki képességét az idő igazolja”, Bayer Zsolt pedig kijelentette, hogy Csurkának mindenben igaza volt.

Valójában már a hatalom 2002-es elvesztése és 2010-es visszanyerése között elindult a Csurka-befogadás a Fidesz holdudvarában. Bogár Lászlót ma már méltán csak hagymázas eszmefuttatásairól ismerik, de a közgazdász 1998-ig képviselő volt, 2002-ig pedig a Miniszterelnöki Hivatal államtitkáraként a Stratégiai Elemző Központ vezetéséért felelt. 2003-ban, a neves Osiris kiadónál megjelent Magyarország és a globalizáció című könyvében Csurka Néhány gondolatát Bogár akként méltatja, hogy „megközelítési módja radikálisan szakít a mainstream narratívával”, s emiatt „vetette rá” magát a szerzőre és dolgozatára „a liberális elit által monopolizált globalomédia óriási apparátussal”. Bogár hosszan fejtegeti azt is, hogy az első Orbán-kormány a „globalokomprádor” berendezkedés kívülről irányítottságával szemben törekedett egy nemzeti szuverenitáson alapuló berendezkedés létrehozására.

Ennél is figyelemre méltóbb Tellér Gyula 2009-es szövege, annál is inkább, mert az 1998-2002 közötti Fidesz-kormányzás politikai nyomvonala nagyrészt Tellér tézisén alapult. A műfordítóból lett szociológus 1990-1994 között SZDSZ-képviselő volt, majd az MSZP-vel kötött koalíció után lépett ki pártjából, s utána rövid idő alatt az Orbán jobboldali vezető szerepét megszervező szellemi bázis egyik meghatározó alakjává vált. Az ő nevéhez fűződik például a „megalvadt kádári struktúrák” megfogalmazás, amely az 1998-as „több mint kormányváltás” jegyében az átmenet befejezését, a posztkádári elit végső hatalomfosztását tűzte ki célul.

Tellér a Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? című írásában Csurka 2001-es „toronymerényletekkel kapcsolatos, méltányolható nyilatkozatára”, illetve az őt emiatt érő támadásokra hivatkozik annak illusztrálásaként, hogy a rendszerváltó elitek miként cenzúrázzák a közgondolkodást. Amúgy is, Tellérnek ezt az írását, majd az öt évvel későbbi, Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? című dolgozatát meghatározza a pénz be- és kiszivattyúzását szervező, általános alanyként meghatározott „Befektető” alakja, aki (vagy ami) „évszázados – sőt évezredes – tapasztalatai alapján” hozza meg döntéseit. Kifejti azt is, miért indokolt a Fidesz társadalompolitikája, amely a „teljesítménynyújtókat” támogatja, s hogy a klientúra voltaképpen „politikai anyaméh”, amely e teljesítménynyújtó társadalomrész kihordását szolgálja. A teljes szöveggel való megismerkedés mindenkinek ajánlott, aki megpróbálja megérteni az Orbán-rendszert, de a nyakatekert szöveg olvasásának keservességére nem árt előzőleg lélekben alaposan felkészülni. A lényeg itt most az, hogy Tellér tudottan befolyást gyakorló munkáiban – hiszen például a 2014-es Tellér-szövegből vette Orbán az az évi beiktatási beszédének meghatározó gondolatát, a liberális szabadságértelmezés elvetését – nyomon követhető Csurka elfogadása és a Csurka-féle, a szándékokat a következményekkel összekeverő, egyvágányú logikára építő, e logikához a tényeket odahajlító vagy meg nem történt eseményeket belekonfabuláló, és a különböző eseményeket tetszés szerint egymáshoz kötöző gondolkodásmód.

És talán még egy mozzanat idekívánkozik. Csurka 1992-ben ezt is írta a Néhány gondolatban: „Nem szabad tehát kiadnunk a nemzeti érdek megfogalmazásának jogosultságát, amit megszereztünk és újra meg kell szereznünk. Nincs tehát semmi alapja a konszenzussal való csibészkedésnek.” Erősen hasonlít erre Orbán 2009. őszi, rendszeralapozó kötcsei beszédének legfontosabb tétele, miszerint „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”.

A különbség végül is csak annyi, hogy Orbán, Csurkával ellentétben, megszerezte a hatalmat. Ezt pedig valóban a nemzeti érdek megfogalmazására kapott kizárólagos felhatalmazásként értelmezi, „idegenszerűnek”, idegen érdekeket szolgálónak minősítve mindenkit, aki mást ért nemzeti érdeken, mint ő.

Minek kell Orbánnak Csurka?

Magyar fajvédők című könyve összegző fejezetében Gyurgyák János történész szóba hozza Csurka Istvánt, akivel kapcsolatban tévesnek tartja a nácizmussal való összekapcsolást, ám nemzeti konzervatívnak se nevezné. Gyurgyák szerint Csurka gondolkodásának forrásvidéke inkább Szabó Dezső fajvédelmi eszméiben keresendő, valamint az 1930-1940-es évek népi mozgalmának harmadikutas gondolkodásában.

Utóbbit igazolja, hogy Csurka a Néhány gondolatban is szóvá tette a társadalom szociális válságának kínjait, habár átfogó szociális programot sosem fejtett ki, sokkal jobban érdekelte a média szerepe és a saját szerepe a médiában. Meg kell jegyezni, hogy a transznacionális vállalatok befolyása és a nemzetállamok szuverenitása közötti viszony, vagy éppen a demokratikus rendszerváltás társadalmi mérlege nagyon is megvitatásra érdemes témák, s az is egyfajta tanulság, hogy az ezekről szóló közéleti vitákat nem volna szabad kizárólag a szélsőjobboldalnak átengedni.

Ám mindez még nem magyarázat arra, mi szüksége volt a hozzá képest sokszoros támogatottsággal rendelkező Orbánnak Csurkára.

Az egyik magyarázat minden bizonnyal az, hogy Orbánnak 1994-től stratégiai célja volt az egész jobboldal uralása, majd aztán a teljes magyar közélet szélsőjobbra húzása. Bizonyos esetekben Orbánnak taktikai célokból is szüksége volt Csurka követőinek rokonszenvére.

Szintén érvényes magyarázat lehet, hogy Orbán a politikai traumaként megélt kudarcai – az 1994-es és a 2002-es vereség – nyomán egyre inkább azonosult a magyar politikai kultúrát mélyen átható sérelmi politizálás hagyományával. A saját politikájával azonosított nemzeti érdek önjelölt letéteményeseként a Csurka által kifejtett gondolatok alkalmas kifejezési formát, illetve jól formálható alapanyagot jelentettek a politikai traumák magyarázatrendszerének megalkotásához.

Végül pedig azt is számításba kell vennünk, hogy amikor Orbán átfogta a jobboldali teret, majd jobbra húzta az egész hazai politikai világot, akkor olyan kifejezési formákra, szavakra, hangütésre, eszmékre is szüksége volt, amelyek révén ebben az átalakított térben sokak által érthető módon szólalhatott meg. Bethlen István vagy Antall József jobboldalisága helyett sokkal inkább a magyar fajvédő hagyományok mutatkoztak a 21. századi tömegpolitika viszonyaira alkalmazhatónak. A modern autokrácia konfrontatív, ellenségképgyártó jellegzetességéhez is illenek a csurkai eszmék, a villámgyorssá és gyakran felszínessé váló, a bonyolult összefüggésekre szinte immunis kommunikációs elvárásokhoz passzol, ha mindig egyértelműen felmutatható a bűnbak és a védelmező, márpedig az összeesküvés-elméletek pontosan ezt az instant világmagyarázatot kínálják.

Ha pedig az örök hőst és az örök bűnöst szembeállító eszmékből politikai rendszer épül, akkor ott már tényleg nem kell többé csibészkedni a konszenzussal.

Forrás: Jelen/Lakner Zoltán

Könyvjelző