A háború természetesen szörnyű azoknak, akiket súlyt, érint. Biztosan jobb a béke.
A ma élő generációknak már semmiféle tapasztalata, személyes élménye nincs egy háború borzalmairól, kegyetlenségeiről, a magából kivetkőzött ember brutalitásáról.
Az elkényelmesített, a demokrácia konszenzuskereső és az kereszténység szeretet, békét hirdető demagógiája által átprogramozott ember a számára biztosított faltól-falig szabadságérzethez való foggal-körömmel ragaszkodás miatt természetesen a belétáplált álságos szolidarításból csak annyit képes szajkózni: béke, béke, béke.
Valóban a béke a legfontosabb emberi érték? Nincs ennél semmi magasabb rendű, előbbre és fennebb való?
Úgy tűnik, ma már nincs.
Ha a szabadság nem lett volna előbbre való a békénél, akkor őseink nem mentek volna háborúba a török ellen, hanem áttértek volna az iszlámra.
Rákóczi kurucai fizették volna adót a Habsburgoknak, Petőfi Segesvár helyett Bécsbe ment volna udvari költőnek, ’41-ben az édesanyák nem engedték volna fiaikat, a feleségek férjeiket visszavenni az ősi földet, az egyetemisták az utca helyett tovább koptatták volna az iskolapadot az egyéni érvényesülés, a békés szolgaság sírig tartó nyugalmának biztosítása érdekében.
Mindez természetesen semmit nem jelent a tekintetben, ami ma a keleti fronton történik.
Annál többet árul el azonban az egyelőre hátországi, honi közállapotainkról, a múltjára oly büszke – s ezzel a nap 24 órájában hivalkodó – keresztény konzervatív, hagyományőrző, ápoló tömegről, amely régi hőseink és mártírjaink példáit percenként előcitálja mai megalkuvásainak, a mindenkori hatalommal szembeni gyávaságának leplezésére.
A Természet és Isten törvényeinek hátat fordított liberális-keresztény-konzervatív konzummasszának úgy kell ez a maszlag, mint gyereknek a cumi, hogy álomba ringassa.
És a Természet és Isten törvényeit kiforgató liberális-keresztény-konzervatív hatalomnak szintén, hogy ne bőgjön, ordítson, követelődzön a gyerek.
Kell ez a békemaszlag, a környezettudatosság abszurditása, a mese, hogy vannak jó és vannak rossz politikusok, az illúzió, hogy te egymagad számítasz, tudsz bármit is befolyásolni, irányítani.
A szabadságért mindig küzdeni kellett, harcolni, áldozatot hozni. A béke nem kér személyes áldozathozatalt. A béke engedelmességet, kompromisszumot, hallgatást követel.
A tömeg ma nem akar áldozathozatallal kimozdulni a média és a politika varázsdobozából.
Jó neki így, jól érzi magát.
A hatalomnak pedig csak arra kell ügyelnie, hogy meg ne törjön a varázslat.
Amíg Cipolla irányít, a nézőtér csak tapsolni képes.
Azért két, pusztán elméleti kérdést mégiscsak föl kell vetni: ha netán valamelyik félnek jogos sérelmei vannak, netán igaza van, a másik pedig ezt minden módon és eszközzel támadja, az önvédelem akkor mit követel? Békét, vagy harcot?
Vagy: ha Seholsincs országban elkezdik diszkriminálni, üldözni a természetesen ott egyáltalán nem élő magyar kisebbséget, akkor mi a kötelesség: tárgyalni a békéről, amíg kipusztul az utolsó magyar, vagy a rendelkezésre álló lehetőséggel elmenni a végsőkig, akár az utolsó leheletig?
„Számomra azonban nem is ez a lényeges, hiszen nyilvánvaló, hogy ha a bennünket rabságban tartó eszme a legihletettebb, a leglelkesítőbb lenne is, üdítően esőmosta és napmelengette, a rabság akkor is rabság maradna, mihelyt ezt az eszmét erőszakkal kényszerítenék ránk.” V.Nabokov
/Sirin
