Az Egyesült Államok, Kanada, Németország és Franciaország — valamennyien NATO tagállamok — politikai vezetői tegnap visszatértek a forgatókönyvhöz. Már alig várták, hogy a mikrofonok elé állhassanak. Mintha mindannyian új energiát és életcélt kaptak volna. A politikusokat ilyen pillanatokra teremtették! A láthatatlan vírusok elleni lármázáshoz képest sokkal ügyesebben csinálják az kórokozóknál sokkal vonzóbbnak tartott idegen fenevadak szidalmazását.
Miközben az orosz bombák Ukrajnára záporoznak, azok a nyugati vezetők, akik két éven át folyamatosan bántalmazták a saját polgáraikat és elfojtották az ez elleni tiltakozásokat, magasröptűen szónokolnak a szabadságról, a demokráciáról, a békéről és az emberi jogokról.
Elítélik Putyin brutalitását és a cári restauráció revizionista vízióját. Mint olyan szabad és modern köztársaságok vezetői, akik nem vetemednének arra, hogy a szomszédaikhoz betörjenek, az erkölcsi felsőbbrendűségük teljes tudatában végre egy újfajta elszántságot érezhetnek magukban.
Viszont nagyon sokan nem veszik észre, hogy ezek az emberek, csakúgy, mint a médiaorgánumok és számos mélyállami szervezet vezetői, kifejezetten örülnek az új évad kezdetének.
Elég a megdöbbentően rosszul kezelt kórokozókból! Elég abból, hogy a népek haragosak lezárások és a kötelezővé tett oltások, maszkok és más dolgok miatt! Felejtsük el azt, hogy visszaesett a gyermekek írni-olvasni tudása, hogy nőtt a rákos megbetegedések száma, hogy a depresszió hullámokban árad, hogy a kamionosok tiltakoznak, hogy sok választott vezető népszerűsége visszaesett, felejtsük el az inflációt, az államadósságot, az ellátási láncok elakadását és az áruhiányt is. Felejtsük el mindazt a döbbenetes mértékű elfuserálást és zűrzavart, amit ezek az emberek az elmúlt években műveltek.
Az élet soha nem volt olyan jó, mint amikor egy Oroszország nevű megbízható külföldi ellenségünk volt, egy olyan vezetővel, akinek neve és arca volt. Minden, ami rossz a világban, megszemélyesíthető volt, méghozzá a mesebeli tematikával: a jó a rossz ellen, a szabadság a despotizmus ellen, a demokrácia a diktatúra ellen. Ez a nagy küzdelem mindkét félnek annyira jó volt, hogy 40 évig tartott. Bizonyos nosztalgia élhet azok iránt a napok iránt a ma hivatalban lévő politikai vezetők szívében.
Putyin tehát csodálatos ajándékot adott a nyugati politikai elitnek.
Létrehozott egy olyan forgatókönyvet, amely lehetővé teszi, hogy a többiek egyetértésben hangoztathassák: van valami, ami még nálunk is rosszabb.
Reménykedhetnek abban, hogy megfordulnak a megroggyant népszerűségi mutatóik, hogy ezen válság idején új tiszteletet és megbecsülést kapnak a határozott vezetésük iránt, és még inkább támaszkodhatnak arra a behódoló médiagépezetre, amely tudja, hogy a háborús időkben a befolyásos külpolitikai szakértők által nyilvánosan és bizalmasan elmondottakat kell ismételgetni.
Putyin nyílt katonai inváziójának van valami erőteljes szimbolikája. Tudta, hogy számíthat arra, hogy India és Kína elnézi, sőt hallgatólagosan jóváhagyja a lépését És biztosan tudta, hogy a NATO-országok ugyan zúgolódni fognak, és szankciókkal sújtják majd, de ennél többet nem lesznek képesek tenni. Azt is tudta, Ukrajna egy könnyű győzelmet jelent majd neki személyesen és politikailag is.
Végre visszavágott a NATO-nak amiatt, mert terjeszkedni merészelt Oroszország hagyományos befolyási övezetében, és új fejezetet nyitott a világpolitikában. Világossá tette a világ számára, hogy az amerikaiak évszázadának vége.
Ami még ennél is figyelemre méltóbb, hogy otthon is szabad az útja a hatalom megtartásához. Oroszország számos városában háborúellenes tüntetések törtek ki. Isten áldja meg ezeket a tüntetőket, az elszántságukat, a bátorságukat, a békeszeretetüket.
Ha Putyin azt keresi, hogy hogyan bánjon el velük, csak meg kell néznie, hogyan kezelte Justin Trudeau az ottawai tüntetéseket.
Mérgezze meg őket, fagyassza be a bankszámláikat, vontassa el a teherautóikat és az autóikat, és küldjön be nehézfegyverzetű, katonai stílusú, jelvény és arc nélküli rendőröket, hogy megtisztítsák az utcákat. Használja az arcfelismerő technológiát, hogy a politikai lojalitásukról érdeklődve később nyomon követhesse az embereket.
A "szabad világ" elvesztette azt az erkölcsi fölényét, hogy a "nem szabad" világnak a jogokról, a szabadságjogokról és a demokráciáról prédikáljon. Két éven át a nyugati világ legtöbb kormánya a közegészségügy nevében a rabszolgaság új formáival kísérletezett.
Megmutatták, hogy a vészhelyzeti hatáskörökre hivatkozva mi minden megtehető. Így az embereket bezárhatják az otthonukba, bezárathatják az üzleteket, a parkokat, betilthatják az egyházi alkalmakat, megtilthatják az utazást, cenzúrázhatnak. Megtehetik azt, hogy az alapvető szabadságjogok ellen frontális támadást indítanak azzal az indokkal, hogy a hatalmon lévők szerint ez indokolt.
Még a bíróságok is elhallgattak, a médiára pedig bizton lehetett számítani abban, hogy kiszorítsa és elnyomja a másként gondolkodók hangját és a bürokrácia propagandája, szócsöve legyen. Az a Big Tech, amelyet a hatalom képviselői egykor a szabadelvűsége miatt kárhoztattak, szintén az ellenőrzés oldalára állt, cenzúrázta és törölte azokat a fiókokat, amelyek kétségeket ébresztettek a vezetői elit kompetenciájával kapcsolatban.
Micsoda gyönyörű mintát szolgáltattunk a potenciális zsarnokoknak!
A világjárványra adott válasz brutális volt. Ellentmondott minden törvénynek és hagyománynak. Szembe ment a közegészségügy tudományával.
Tudományos szempontból természetesen óriási bukás volt. Ugyanakkor ez a kísérlet olyan politikai precedenst teremtett, amely még évtizedeken át fogja éreztetni a hatását. Világosan bebizonyította, hogy az egyes állam azt és akkor tesz, amit és amikor akar, feltéve, hogy a vezetés fenntartja a tévedhetetlenség látszatát, és a lakosság kellőképpen retteg.
Jeffrey A. Tucker
