Tisztában vagyunk vele, hogy a történelmet folyamatosan hamisítják. Én már abban is kételkedem, ha egy történelemkönyvet a kezembe veszek, hogy az írta-e, akit a borítón feltüntettek. Csak az én földi ittlétem alatt többször írták át a történelemkönyvek részeit, emlékezzünk csak a nyolcvanas évek aranykorára, amit később kommunista diktatúrára javítottak. Aki azt hiszi, hogy ez egy egyedi eset volt, az hatalmasat téved: itt és most, a szemünk előtt, élőben hamisítják ismét a történelmet.
Amikor láttam, hogy egy járvánnyal, vagy annak ürügyén hogy meg lehet vezetni egész társadalmakat, sőt az egész világot, rájöttem, hogy ez soha nem volt másképp. Addig a keleti “maya” – káprázat - kifejezést átvitt értelemben értettem, de a szomorú valóság az, hogy ez igenis konkrét jelenség. Az emberiség egy elvarázsolt világban él, ahol szakemberek – tudósnak álcázott pojácák - és a média birodalma alakítja és formálja ezt a varázslatot. Eszközöket gyártottunk rá: a tévé, a közösségi média, a rádió, az újság, az online média. A káprázat része azt hinni, hogy a média a valóságot akarja bemutatni, ilyen szándéka ma már egyiknek sincs. A média egy eszköz arra, hogy a káprázatot formálni lehessen. A közösségi média pedig támogatja azt a tömegpszichózist, amely minden vélt, kitalált és eljátszott sérelem során kialakul, és agresszív gyűlöletté érik.
A mai háborúk nem arról szólnak, hogy valamely nép utálja a másik népet. A valóságban ilyen csak igen ritkán van, elszórtan, és igazából nem a nép, hanem egy-két ember utálata ez. Az ember gyűlölheti a szomszédját, vagy az anyósát, de képtelenség gyűlölni egy egész népet. Ehhez már média kell, propaganda, amelyben egy népet meg kell győzni arról, hogy a másik nép gonosz és kegyetlen. A káprázat anatómiájából fakad, hogy az ember nem lát át a gerjesztett gyűlöletén, és vakon rohan a halálba. Azt hiszi, valami jó ügyért, szabadságért, országért, hazáért. Valójában egy csinált háborúnak kelléke, akinek a fronton meg kell halnia, azért, hogy a még élők szivacsos agyába több félelmet lehessen csepegtetni.
Valamikor beszéltek szabályokról, ha háborúról esett szó, sőt művészetről, de én itt azonnal elválasztanám a háborút a harctól. Lényeges szempontnak tartom azt, hogy a harcra igenis szükség van, és az elmulasztott és elodázott harcok vezetnek háborúhoz. Mi a harc? Amikor az ember egyenes, őszinte, vállalja a véleményét, kiáll az igaza mellett, és ezt a kiállást nem teszi függővé gazdasági vagy más érdeki megfontolásoktól. A harc elsősorban önmagunk legyőzése, vagy legalábbis annak igyekezete. Az ember önmaga gyengeségeivel, félelmeivel, hitványságával lép harcba, a fény, a világosság kardjával minden démon fejét levágva, ami benne lakozik.
Az elmulasztott harc a belső démonok elszaporodását és megerősödését eredményezi. Egy folyamatos gyűlölet, egy külső ellenség vizionálása, amely ellen fel kellene lépni. Mivel igazából külső ellenség nincs, mi vagyunk önmagunk ellenségei, ezért a média, a politika, az uralkodók, a pénzelit vetít elénk külső ellenséget, akin majd a bosszúnkat levezethetjük.
Utálni kellett az indián őslakosokat, utálni kellett a zsidókat, mert misztikus betegséget terjesztenek, utálni kellett az oltatlanokat (ugyanazért), utálni kellett bizonyos népeket. Mindig van kreált külső ellenség. Ha nem a zsidó, ha nem a német, ha nem az orosz, akkor az oltatlan, vagy a vírustagadó. Ha a világot uraló erők valamit el akarnak érni, annak feltételeit megteremtik. És első számú eszközük a média. Az emberek fejébe addig sulykolják a külső ellenség képét, amíg fel nem telnek gyűlölettel és bosszúvággyal. Már nem kell sok, elég egy szikra, és a felheccelt emberek fegyvert ragadva rohannak a biztos halálba.
Győzelemről szó sincs. Ez egy csinált háború, amelynek csak áldozatai vannak, és nyertese pedig az az elit, akinek a háború az érdeke. A pszichotikus tömeg vakon megöli egymást, azt gondolva, hogy csak parancsot teljesít, szédülten, a valóságtól oly távol, önmagától ennél is távolabb.
A háború képlete igen egyszerű. A háborúhoz mindig kell egy hazugság, a hazugságot pedig a médiában el kell terjeszteni. Csinálni kell külső ellenséget, és a többi megy magától.
Naivitás lenne azt hinni, hogy egy háború bűnösei a vezetők csupán, vagy akik a rakétákat eleresztik. Háborús bűnös mindenki, aki a külső ellenség vízióját fenntartja. Bűnös az, aki egy más nép ellen uszít, mint a média, bűnös aki az igazságot kicenzúrázza, álhírnek nevezve azt, bűnös aki elhiszi és elindul a csinált háborúba.
Naivitás lenne azt hinni, hogy a most szünetre tett járvány és a háború nem függ össze. Ugyanazok csinálják, ugyanazért, és ugyanazok az áldozatai: a káprázatban élő – elkápráztatott – emberek. Járvány alatt fertőzöttek, háborús időkben civilek.
