Szomorú voltam, szomorú vagyok.
Szomorú voltam 1989 december 19.-én, amikor részt vettem, kiküldött újságíróként egy székelyudvarhelyi iparvállalat dolgozóinak ad-hoc szervezett nagygyűlésén, ahol a temesvári forradalmi eseményeket kellett Ceausescu elvtárshoz hű kommunista munkásöntudattal elítélni. Az összeterelt birkák megtapsolták az üzemi pártitkár dörgedelmes felolvasását, és magasba lendített kézzel megszavazták a már előzőleg megfogalmazott táviratot, melyben a székelyföldi munkásosztály minden tagja egyöntetűen támogatja a pártfőtitkárt, mélyen elítélve a Tőkés László féle huligánokat.
A tudósítást, a röpinterjúkkal fűszerezett riportot minderről egy napon belül lett volna kötelességem megírni, továbbítani bukaresti szerkesztőségünkbe. Nem tudtam megtenni.
Másnap főszerkesztőm tudakozására azt hazudtam, dolgozok rajta. De nem tudtam megtenni. harmadnap reggelre, alvatlan éjszaka után már elkönyveltem, kirúgnak a munkahelyemről. Nem írtam semmit.
Aztán estére, ahogy a bukaresti eseményekről értesültem, reménykedni kezdtem.
Másnap, 22-én délben amikor a kommunista diktátor elmenekült a helikopterrel, megnyugodtam. És boldog voltam. De nem felejthettem el azokat a pillanatokat, amikor a telt házas üzemi gyűlésteremben mindenki egyöntetűen elítélte azt a forradalmat, amely néhány napon belül győzött.
Elítélte egyöntetűen, kézlendítéssel, tapssal, még akkor is, ha egyénenként lehet másképpen gondolkodott. És ebben biztos voltam, mert néhány munkással elbeszélgettem, félszavakból és tekintetből kiolvastam, a forradalom pártján állanak lélekben.

Mentségére legyen ez az észrevétel azoknak az ismerőseimnek, akik nem mernek mellém állani a koronavírus-diktatúra elleni harcban. Mert most is ugyanolyan szomorú vagyok, mint akkor.
Nem hiszem, hogy a mostani Covid-fasiszmus jobban elhülyítette az embereket, mint 33 évvel ezelőtt a kommunista propaganda. Vagy mégis?
Szomorú vagyok. Elhiszem, hogy a betegségektől való félelem (amit a rendszer kegyetlenül belénk próbált verni az utóbbi két esztendőben) annyira elhomályosította ismerőseim gondolkodását, hogy rettegésükben csak arra koncentrálnak, ők maguk túléljék a mai napot, vegetálhassanak csendben otthon, elrejtőzve a maszk mögött, nem akarván tudni semmiről, ami a világban történik. Megértem, a nyáj rábízza sorsát pásztorára, bandukol a kivételezett kolomposok nyomában, elkalandozni sem merne, mert ráugatnak a fogvicsorgató kutyák.
Megértem, de nem tudom elfogadni. Láttam nyájat beterelve a vágóhídi fehér kerámiás terembe, csendben vártak középen csoportban, úgy tűnt, még akkor is bíznak a zöld füves rétben, amikor már társaik elvágott torokkal kezdtek lógni a falakon elhelyezett kampókon. A terem ajtaja nyitva volt, de egyikük sem próbált menekülni.
Nem tudom elfogadni ma sem sok ismerősöm közömbösségét. Nem értem, nem tudom megérteni, mi jó nekik ebben a koronavírus-diktatúrában? Miért fogadják el? Szomorú vagyok.
De talán akad barát, ismerős, aki megvigasztal. Ki maga is hisz abban, hogy a koronavírus- diktatúra napjai is meg vannak számolva.
Pál Antal Murgu