És kirobbant! Sajnos újra kiderül, hogy ez a bizonyos „nem létező” erő valóban a történelem ura, ritkán téved, eddig szám szerint egyszer sem tévedett, de ha véletlenül mégis így lenne, elégedetten csettintene, mondván, bár nem egészen így akartam, de így még jobb. Szóval sakk-matt, s fogalmunk sincs, hogy miért és hogyan.

Csak annyit tehetünk, hogy újra rögzítjük önmagunk számára, hogy ez a bizonyos „nem létező” erő messze sokkal magasabb szellemi hierarchikus szinten van, mint mi valaha is leszünk, ő mindig lát minket, pontosabban, ő mindig „ránk lát”, de mi rá soha! Próbálunk ugyan tanulni előző vereségeinkből, de túl sokra ezzel sem megyünk. Egyelőre azonban ez az egyetlen lehetőségünk, így aztán nekem sem nagyon van ennél jobb ötletem, fussunk neki még egyszer, és foglaljuk össze, amit eddig tudunk vagy inkább tudni vélünk.

A 21. század globális hatalmi rendszerének struktúradinamikai lényegét a hanyatló amerikai birodalom és a megerősödőben lévő kínai birodalom tektonikai összeütközése határozza meg. Az amerikai birodalom számára a legfőbb történelmi fenyegetést egy Európa, Oroszország és Kína által létrehozott és működtetett eurázsiai együttműködési rendszer jelentené. Ha ez megvalósulna, akkor Amerika egyszerűen „okafogyottá” válna.

Ennek mindenáron történő megakadályozása a „programozott káosz” Brzezinski által megalkotott elméletére épül, aminek lényege, hogy a birodalom maga gerjeszt olyan konfliktusokat, amelyeket aztán kizárólag ő tud „megoldani”, evidens módon úgy, hogy ezzel riválisainak minél nagyobb kárt okozzon. Európát, Oroszországot és Kínát külön-külön is meggyengíteni, a közöttük levő együttműködés minden formáját szétroncsolni törekszik a birodalom.

Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a fő ellenfél Kína, és a „nagy csata” a Csendes-óceán medencéjében zajlik majd le a két birodalom között. Ám ahhoz, hogy az amerikai birodalom minden létező erejével a Kína elleni csapásokra összpontosíthasson, „közömbösítenie” kell a két másik riválist, Európát és Oroszországot, aminek a legkézenfekvőbb módja, ha egymásnak vezetve őket egy akár egy évtizeden át elnyúló háborús konfliktus mocsarába fullasztja mindkettőjüket. És most e „nagy mű” látványos „nyitányának” lehetünk tanúi éppen.

Ez a „nem létező” világerő egyszer már eljátszotta ezt, amikor sikeresen rávette a német és orosz birodalmat arra, hogy 1941 és 1945 között kölcsönösen földig rombolják egymást, noha kezdettől fogva nyilvánvaló volt mindkettőjük számára, hogy konfliktusuk csak a kölcsönös önmegsemmisítésbe vezet. Mint ahogy az is kiderült később, hogy a kölcsönös előnyökön nyugvó hosszú távú komplex együttműködés mindkét fél számára az egyetlen történelmi lehetőség. Az is nyilvánvaló, hogy a mostani történet nem Ukrajnáról szól.

Ez az eleve destruktív célok érdekében összetákolt „csinált ország” kezdettől fogva csak eszköz volt kiagyalói kezében, ma meg minden eddiginél inkább az. Uralmi „elitjei” mindig is az értelmi s erkölcsi züllöttség olyan minősíthetetlenül alacsony szintjén álltak és állnak ma is, ami a lehető legkiválóbb paraméter ahhoz, hogy szabadon kifoszthassák, s ha úgy alakul, a világ „nem létező” urai egyszerűen globális hatalmi „lőtérként” használják e jobb sorsra érdemes térséget. Amikor 2014-ben a világ szeme láttára, sőt „egyenes adásban” buktatták meg az amúgy törvényesen megválasztott uralmi struktúrát, hogy az akár Ukrajna teljes megsemmisítését is vállaló gátlástalan amerikai birodalmi kollaboránsokat ültessenek a helyükre, már sejthető volt a mai tragikus végkifejlet.

És bár Oroszország többször tett türelmesen javaslatot arra, hogy szuverenitásának történelmi minimumát talán mégis csak érdemes lenne nemzetközi szerződésben rögzíteni, a globális hatalmi válasz az egyre cinikusabb elutasítás volt. Most tragikus módon minden gát átszakadt, így már nincs esély a láncreakció megfékezésére, az orosz beavatkozás gyújtózsinórként robbantja fel lényegében egész Európát, és az amerikai birodalom fődestruktőre elégedetten dőlhet hátra kényelmes karosszékében, dupla plusz jó, mondhatná Orwell 1984 című disztópiájából vett fordulattal szólva.

A háború minden formája negatív végösszegű játszma, ahol mindig mindenki veszít, és a „győztes” legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy valamivel kevesebbet veszített, illetve jóvátételre kényszerítheti legyőzött ellenfelét, de ettől még a győztes is vesztes. Oroszország most „teszteli” az amerikai birodalom és Európa uralmi elitjeit, hogy mi történik akkor, ha katonai eszközökkel szerez érvényt szuverenitása történelmi minimumának helyreállítására. Ám egy háborút elkezdeni nagyon egyszerű ugyan, de minél kevesebb veszteséggel „optimális időben” befejezni szinte lehetetlen. Csodával határos együttműködési készség kellene minden fél részéről, hogy a legnagyobb tragédiát elkerüljük.