Mi a feladatunk az ukrajnai háború kapcsán?
A menekülteknek való segítségnyújtás. Aki hisz Istenben, annak az ima. Másnak az elmélyülés. Az adománygyűjtés. A csendben maradás, a józanság.
Most, hogy a háborús témában boldog-boldogtalan okoskodik, elemez vagy ukrán zászlókkal „protestál”, most aztán igazán érdemes csendben maradni. Bár a propaganda és a vészhelyzetek haszonlesői erre a témára is rátelepedtek, már csak az ellenükben is érdemes kiállni – higgadtan, nyugodtan.
A magyar sajtó és politika nyilvánvalóan Amerika által támogatott emberei (és a társutasok) természetesen összemossák Orbánt Putyinnal, ahogyan az szokás volt és maradt. Mások meg épp az orosz agressziót mentegetik – ex-szovjet ügynökből, propagandistából is maradt még elég. Mi meg ott állunk középen, némán. Szokás szerint.
De miért is kéne bárhová odaállnunk?
Elmondok egy személyes történetet. Hiszen Kárpátaljáért, az ottaniakért aggódunk leginkább. Van nekem egy távoli, rég halott rokonom: Avgusztin Volosin. Hívták Volosin Ágostnak is. A lexikonok szűkszavúan ennyit írtak róla:
„Volosin Ágost ruszin nemzetiségű görögkatolikus pap, politikus. A rövid ideig létezett független Kárpát-Ukrajna miniszterelnöke volt.”
A család egyik ága viszont teljesen „elmagyarosodott”. Nála fiatalabb, katonatiszt rokona is Volosin volt, de Nagylucskay Sándorként lett vezérkari ezredes. A második világháború kitörése előtt, 1939-ben kémelhárító főnökként vett részt Kárpátalja hegyvidéki területének visszafoglalásában. Így a pap-politikus hiába nyilvánította ki Kárpátalja függetlenségét, másnap a magyar honvédség bevonult – Nagylucskaynak ebben kulcsszerepe volt –, és Volosin kénytelen volt elmenekülni.
Avgusztin Volosin ruszin volt és maradt. Nem orosz, nem ukrán, nem magyar, ruszin. Nagylucskay Sándor magyar volt. Előbbi a terület függetlenségéért és a ruszinokért harcolt, utóbbi Magyarországért és Kárpátalja visszaszerzéséért. Melyiküknek volt igaza? Mindkettejüknek.
Aztán a háború végén Sztálin eldöntötte a vitát: Kárpátalját is elnyelte a Szovjetunió. Aztán Volosint is. A moszkvai Butirka börtönben halt meg.
Nagylucskay Sándorra egy fokkal jobb sors várt.
Bár elvették a nyugdíját és lefokozták, végül is nem ölték meg. Munkája is lett: barátja, Somogyváry Gyula író segített neki elhelyezkedni. Egy temetőben. Ez még azelőtt volt, hogy Somogyváryt elvitte az ÁVH. Ő Kistarcsára került, de nem ott, hanem a kórházba szállítás közben halt meg. Miután elvették a szívgyógyszerét. A szovjeteket mindenben kiszolgáló ÁVH emberei.
Mező nagyapám – ő Nagylucskay unokaöccse volt, édesanyja (dédanyám) Volosin Gizella – nem tudott sem oroszul, sem ruszinul, csak angolul. Már felnőtt fejjel tanult meg. S még gyerekkoromban odaadta nekem Somogyváry A Rajna ködbe vész című regényét. Ami arról szólt, hogy az író német származású alteregója hogyan lett magyarrá.
Nagyon-nagyon erős hatással volt rám. Fogalmam sem volt akkor, hogy a szerző nagyapám nagybátyjának a barátja volt, még csak azt sem kérdezhettem meg, esetleg találkoztak-e. Már nem is tudom tőle megkérdezni. Nagyapám a nagyváradi hadapród-iskolából került ki a frontra. Hátrálni. Hallgatni a lovak halálnyerítését, amit sohasem tudott elfeledni. Származása miatt ő sem volt a kommunista rezsim kedvence, csak később tudtam meg, hogy nagyon megverték az ÁVH-n.
Olyan mint egy regény, egyszer meg is fogom írni.
Azt hiszem, érthető, ha azt mondom: én nem igazán szeretem a mindenkori szovjet, orosz hatalmat. Az oroszokkal semmi bajom, az orosz irodalmat imádom, de a cárokban, a diktátorokban, az egykori KGB-s tisztekben nem bízom. Nem írtam és nem fogok írni rajongó sorokat Putyinról.
Igaz, Trumpról vagy Bidenről sem. Mert az, hogy nem kedvelem az egyiket (a Medvét), nem jelenti azt, hogy megbízom a másikban (Amerika kapitányban). De nekünk nem kell választanunk. Nem kell gyűlölködnünk. És nem kell békejellel vagy ukrán zászlóval páváskodnunk sem azért, hogy elhitessük másokkal: szeretjük a békét. Mert az normális. Azon nincs mit hirdetni.
Mi a feladatunk? A segítségnyújtás. Aki hisz Istenben, annak az ima. Másnak az elmélyülés. Az adománygyűjtés. A csendben maradás, a józanság.
Ha elegünk lett az uszítókból és a nyerészkedőkből, hallgassuk meg Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét. Ahogyan Gáti Oszkár szavalja.
És ha már túl vagyunk a dühön és a síráson, hallgassunk Babits Mihályt (Húsvét előtt). Ne okoskodjunk, ne ítélkezzünk, inkább maradjunk meg: embernek.
Az sem kis feladat mostanában.
Mező Gábor írása
Forrás: Pesti Srácok
