Karpatria
2022. 09. 26.
Edward Snowden orosz állampolgárságot kapott

Az Orosz Föderáció alkotmánya 89. cikkének "a" bekezdésével összhangban elhatározom: a következő személyeket fogadom el az Orosz Föderáció állampolgárságaként: Edward Joseph Snowden, aki 1983. június 21-én született az Amerikai Egyesült Államokban.

2022. 09. 26.
Népszámlálás - előszoba a Great Resethez

Akik megtagadják a válaszadást, azok komoly pénzbírságra, akár 200.000 forintos büntetésre számíthatnak. Senki nem teszi fel a kérdést, hogy mi szükség van a szankciókra és a kényszerítésre?

2022. 09. 26.
Kik jutnak hozzá az egészségügyi adatainkhoz?

Egyértelmű, hogy itt egy üzletágat akarnak felépíteni, amely felülírja a betegek ellátását, a gyanú fennáll, hogy egy világméretű adathalászatról és visszaélésszerű működésről van szó.

2022. 09. 26.
A VILÁG OLYAN, AMILYENEK MI VAGYUNK!

A KORMÁNYOK NEM CSELEKEDHETNEK AZT, AMIT AKARNAK! CSAK AZT, AMIT MEGENGEDNEK NEKIK!

2022. 09. 26.
Kivételes elemzés kering az interneten Ukrajna és Oroszország népszavazás utáni jövőjéről

Ritka elemzés a román sajtóból.
Az USA nyeresége és Európa vesztesége.

2022. 09. 26.
Orvosok és ápolók elárulták a betegeket – és saját magukat is

Ez a cikk több mint két évvel ezelőtt - 20.7.12-én - jelent meg először. Sajnos ma is tökéletesen érvényes.

2022. 09. 26.
Lavrov New Yorkban: nem értenek oroszul? Itt az ideje megtanulni!

Még humora is van!

2022. 09. 26.
Tarolt a jobboldal Olaszországban, akár kétharmaduk is lehet

Elsöprő jobboldali siker vetett véget a baloldali kormányzásnak Olaszországban. A győzelem hamar eldőlt, már csak a kétharmad a kérdéses.

2022. 09. 26.
Kitálalt egy volt jobbikos!

Így töröltette Szaszi Gyurcsányék segítségével Toroczkai Fb-oldalát, és nyilváníttatták őt veszélyes személlyé.

2022. 09. 26.
Nincs klíma-vészhelyzet!

A globális felmelegedés körülbelül olyan valóságos, mint a húsvéti nyuszi.
Tudósok ezrei írnak alá hivatalos nyilatkozatot.

2022. 09. 22.
Moszkva a nemzeti függetlenségi és szuverenista mozgalmak bástyája kíván lenni

A donbasszi népszavazások nemcsak a Luganszki és Donyecki Népköztársaságok és más felszabadított területek lakóinak rendszerszintű védelmét szolgálják, hanem a történelmi igazságosság helyreállítása szempontjából is nagy jelentőséggel bírnak – jelentette ki Dimitrij Medvegyev.

2022. 09. 22.
A háború végső kimenetele

Az egyik fél legyőzi a másikat.

Akkor lássuk, mi áll az ukrán tankönyvekben!
Olvasási idő: körülbelül 22 perc

Emlékezetes, nemrég a kormánykritikusnak nevezett sajtó hírverése után az ukrán külügy is tiltakozott amiatt, hogy a nyolcadikos magyar földrajztankönyvben Ukrajna egy zászlóként van ábrázolva, amelyen az orosz medve, az Egyesült Államok és az EU civakodnak;

Akkor lássuk, mi áll az ukrán tankönyvekben!

A kép mellett olyan leírás is szerepel, miszerint amúgy a Krím-félsziget lakosainak zöme orosz, vagy hogy az országban sokan beszélnek oroszul – s emellett nincsen benne a Krím orosz lerohanása, csak az, hogy „a két népcsoport gyakran szemben áll egymással. Ellentétük fegyveres konfliktust is kirobbantott a Krím-félszigetért”.

A kijevi tiltakozás „torzított tényekről” szólt,

a követelések pedig az említett tankönyvben ezek „azonnali kijavításáról”.
Az eset kapcsán úgy döntöttünk, belenézünk akkor az ukrán tankönyvekbe is, vajon mit lehet azokból tanulni akár a Krím-félszigetről, vagy Ukrajna akár egyéb olyan részeiről, mint mondjuk Kárpátalja.

 Évtizedes csúsztatások
Meg is tettük. Az ukrán oktatási rendszer összetett átalakításába nem mennénk bele – mindebből a kisebbségi nyelvi jogok 2017-ben elhatározott, fokozatos megnyirbálása lenne a legtendenciózusabb ügy –, a módszertani és egyéb különbségeket sem feszegetnénk, maradnánk pusztán tartalmi kérdéseknél.

Igyekeztünk kiszélesíteni a források körét, így amellett, hogy megnéztük a 8-os ukrán földrajzkönyv és a 7-11-es évfolyamok történelemkönyv magyar nyelvű verzióit (bárki megteheti itt), sűrűn forgattuk az ukránellenességgel nehezen vádolható szerzők munkáit: így Bocskor Medvecz Andrea Alapvetések az ukrán magyarságkép kérdéséhez és a magyar múlt ukrán megítéléséhez (1991-2011) című könyvét és A magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században című tanulmánykötetet.

Sajnos egyik tanulmány sem annyira friss, hogy a 2014 utáni változások és úgynevezett reformok által érintett tankönyveket is górcső alá vegye, a tankönyvek viszont általában 2015-2020 közötti kiadásúak, így már elvileg az új ukrán szemléletet tartalmazzák; ugyanakkor éppen emiatt alkalmasak lehetnek arra, hogy rámutassanak, korántsem feltétlenül igaz az a gyakran hangoztatott érvelés, hogy az oroszok elleni védekezés okozta frusztráció hozta volna el a nacionalista szemléletet Ukrajnába, s előtte minden mintaszerű lett volna.

Medvecz kötete már az ország elnevezése kapcsán is felhívja a figyelmet a furcsaságokra, például, hogy az „Ukrajna” szó eredete kapcsán a XII-XIII. századi megjelenésekori jelentést („határvidék”), ami ekkor még nem is feltétlenül konkrét területet jelölt, hanem jelleget, illetve a XVI. századtól a lengyel-litván államalakulat határvidékét, kezdik elutasítani az ukrán történészek és publicisták, sőt, egyesek már a Kijevi Rusz névtagként szereplő „Rusz” szó eredetinél is régebbinek szeretnék gondolni.  

 
Hérodotosz, Ukrajna és a „kozákok földje”
De nézzük először az éppen forgatott nyolcadikos földrajzkönyvet, elvégre ennek a magyarországi párja váltotta ki a felháborodást. Ebben olyan dolgok olvashatóak, mint hogy az ókori görög történetíró és földrajztudós Hérodotosznak és Sztrabónnak köszönhetően „van pontosabb elképzelésünk nagy és dicső földjeinkről”.

A könyvben és a többiben is az „ukrán földek”, „ukrán területek” elnevezés szerepel akár az ókorig visszavetítve. Az ukránok (magát a népnevet önmagukra még évszázadokig nem alkalmazták) kapcsán a földrajzkönyv citálja Johann Baptiste Homann térképét, mondván, „Ukrajna – a kozákok földje” címmel szép, részletes és gazdag térképet készített erről a területről, és valóban, az 1720-ban készült színes-szagos térkép apró képén beszínezve látjuk a mai Ukrajna dupláját jelmagyarázat nélkül. A könyv nem habozik kijelenteni: az ukránok lakta terület jóval nagyobb a mai Ukrajnánál.

A dolog szépséghibája, hogy belenagyítva a térkép eredeti verziójába gyanússá válhat, hogy olyan területek is rajta vannak, mint a Krím-félsziget, Moldova, sőt: Erdély(!).

S ha megnézzük a térkép eredeti – a tankönyvben kisilabizálhatatlan – címét, ott díszeleg: „Ukrania quae et Terra Cosaccorum cum vicinis” – vagyis: Ukrajna, amely a kozákok földje, szomszédaival.

Csepp történelmi kitekintések még ezen belül, miszerint „az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá Nyugat-Ukrajna tartozott (Kelet-Galícia, Észak-Bukovina, Kárpátalja), amely az ukrán földek 20%-át képezte”, továbbá, hogy az ENSZ alapító tagjaként is jegyzik magukat a Szovjetunió tagjaként (1945), a „ruszinság” szó magyarázata pedig így szól: „politikai irányzat, amely azt szeretné, hogy Kárpátalja szláv népességét külön nemzetként ismerjék el. Az elnevezés onnan származik, hogy a kárpátaljai ukránok a 19. századig ruszinoknak nevezték magukat”.

 
Nemzetépítés, pátosz, kettős mérce
Nézzük a történelemkönyveket. Mit ír róluk, vagyis a 2014-es fordulat előtti könyvekről általánosan Bocskor Medvecz Andrea és Fedinec Csilla? (előbbi doktori disszertációját írta a témában, utóbbi pedig számos ukrán és ruszin tematikájú könyv és tanulmány szerzője, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa, mindketten kárpátaljai születésűek):

Fedinec megállapítja, hogy a könyvek „az ukránok kegyetlenkedését bizonyos történelmi helyzetekben igyekeznek úgymond történelmi tényezőkkel magyarázni,míg mások hasonló magatartására nincsen mentség”.

„Amikor a mai értelemben vett ukrán etnikai területek valamelyikét a keleti szlávokhoz tartozó uralkodó hódítja meg, akkor felszabadításról beszélnek, amikor viszont nem szlávok – lásd magyarok, lengyelek, tatárok, stb. – teszik ugyanezt, akkor mint hódítókról beszélnek róluk.”

Bocskor Medvecz ugyancsak úgy látja, „a tankönyvek erősen idealizálják az ukrán múlt hőseit, túlzott patriotisztikus hangvételük nemzeti öntudat építőek az ukrán kisiskolások számára”.

Továbbá „propagandista szellemű szöveg”, s „az ukrán nép történetét tartalmazó tankönyvek objektivitása és tényanyag szempontjából való pontossága erősen megkérdőjelezhető (…) a nemzeti történelem konstruálásával próbálják legitimizálni a jelenlegi határokat és államiságot”.

 Felszabadító szlávok, hódító magyarok
Tartalmi megállapításaik pedig kitérnek arra, hogy Kárpátalját a hatodik századtól a szlávok lakják, a 10. századtól a Kijevi Rusz része, csak hát „a magyar hűbérurak fokozatosan meghódították”, emellett „a honfoglaló magyarok kapcsán a „kegyetlen”, „veszélyes" sztereotípiák és jelzők maradtak meg”.

Jellemzőek az ilyen címadások: „Kárpátontúli Ukrajna a 17. század közepéig” vagy „Kárpátalja Ukrajna etnikai és állami területének szerves része”. Amit egyébként a magyarok „elfoglaltak”, az ősszláv lakosok pedig „ellenálltak a hódítóknak”. Így.

Kárpátalja mint önálló terület anakronisztikus visszavetítéséről ők is értekeznek, a magyarságkép kapcsán pedig Fedinec megjegyzi, a negatív és a semleges kép váltakozik: pozitívnak a Rákócziak és az Erdélyi Fejedelemség megítélése tekinthető, mert szövetségre lépett Bogdan Hmelnickij kozák hetmannal, akit ukrán nemzeti hősként tisztelnek.

Ami Kárpátalját illeti, az újabb könyvekben is található elég érdekesség,
például arra igen kevés magyarázat van, hogy miközben a 9. évfolyamnak szánt kiadványban elismerik, hogy „a kárpátaljai megyék népessége a 18. század végén 250 ezer fő volt, ennek 40%-át a ruszinok tették ki. A legnépesebb nemzetközösségeknek vidékünkön a magyarok és zsidók számítottak”, majd következik a folyamatos elnyomás története, hogyan fordulhatott meg az etnikai arány 1910-re.

Érdekes jelenség az is, hogy a kép teljességéhez szükséges plusz információk általában a fordító megjegyzéseként szerepelnek csak – értelemszerűen ez a magyar iskolásoknak rendelkezésére áll, de a sok millió ukránnak biztosan nem. Például a kilencedikes könyv 65. oldalán ez így néz ki: „méltán lettek híres tudósok Petro Logyij (Lódy Péter ungvári születésű nemes – a ford. megj.), Iván Orlaj (dr. Orlay János Palágykomoróc szülötte — a ford. megj.), Jurij Huca-Venelin (valódi neve Huca Gheorghe _ a ford. megj), Mihajlo Balugyanszkij (Balugyánszky Mihály), Mihajlo Pop-Lucskay és mások” (65.oldal)

Etnikai arány-csúsztatások, számháború
Fedinec megjegyzi: mindkét birodalom (az orosz és az osztrák is) elnyomóként jelenik meg. Ennél izgalmasabb, hogy minden kezünkbe került könyvben az Osztrák-Magyar Monarchia kapcsán hosszasan értekeznek a ruszinság rossz soráról – megjegyzendő: ekkor létezik ruszinság pozitív értelemben, amíg az autonómia vagy elszakadás a cél, később, Ukrajna kötelékében hirtelen szeparatista mozgalommá válnak.

Hozzátehetjük: az 1937-38-as autonómiáról, amit a prágai kormány a romló nemzetközi helyzet hatására Kárpátaljának megadott, több bekezdés és említés is van, arról, hogy a Károlyi-kormány 1918-ban ugyanezt megadta, csak a magyar segédanyagból derül ki.

A korábbi tankönyvekből az ezt követő időszak kapcsán a tanulmányszerzők azt emelik ki:

Magyarország képe a bécsi döntés kapcsán is negatív, „a német-olasz döntőbíróság nem csak a magyarok lakta területeket juttatta Magyarországnak, hanem Ungvárt, Munkácsot, valamint néhány ukrán falut” – megjegyzendő, mindkét város magyar többségű volt ekkor (1941-ben előbbi 77,7, utóbbi 63,9 százalékkal).

Azt is írták az ekkori tankönyvek, miszerint „nem maradt egyetlen ukrán iskola sem” a „Hortysta Magyarország” általi „megszállása” után, ami tényszerűen nem igaz.

Az általunk olvasott könyvekben is ilyesmi szerepelt a magyaroknak ellenálló Szics-gárdisták kapcsán: „egyeseket kivégeztek a magyarok, románok vagy lengyelek, mások hadifogságba kerültek és Varjúlaposra internálták őket, ahol felajánlották nekik, hogy Németországba menjenek. A magyar hadjáratnak összesen 5 ezren estek áldozatul”. – az áldozatok számának növelése itt is meglehetősen elterjedt. Bandera szerepét ekkor éppen nem nagyítják fel a tankönyvek, de semmilyen negatív jelző nem tapad a Hitler-kollaboráns ukrán nemzeti vezetőhöz.

Ugyanakkor a szovjetek érkezéséről továbbra is „felszabadításként” értekeznek.

 A magyarok és németek deportálása másodlagos
A szovjeturalom kapcsán, mint Fedinec írja, a német és magyar lakosság deportálása „eltörpül a történelmi ukrán területek újabb szeletének egyesítése fölötti öröm fényében”.

Látható a maiban is a szerény mondat: „Nagy hatással volt Ukrajna demográfiai helyzetére a lakosság deportálása (krími tatárok, németek, lengyelek, magyarok és mások)”.
A 11-es tankönyv, amely Ukrajna ekkori történelmét tárgyalja, részben a Bethlen Gábor Alap Zrt. támogatásával készült, így rengeteg fordítói megjegyzés fért el ebben, illetve a korábbiaknál valamivel tárgyilagosabb hangvétel jellemzi. Így kerülhet a fenti mellé a megállapítás:

„A[z ukrajnai] kitelepítetteket tehervagonokba terelték és vasúton Szibéria bányáiba vagy kolhozaiba hurcolták kényszermunkára (kicsit korábban, 1944-ben zajlott a kárpátaljai felnőtt magyar és német férfilakosság kényszermunkára hurcolása, vagyis deportálása. Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljait zártak ekkor lágerbe – a ford. megj.). Útközben sok százan (1944-ben magyarok, 1947-ben ukránok – a ford. megj.) életüket vesztették.”

Mindez alátámasztja Bocskor Medvecz azon megállapítását, miszerint „egyes nagyobb horderejű eseményeket vagy teljesen elhallgatnak, vagy ha említik is, jelentőségüket lekicsinyítik, míg más, az ukrán nemzeti múlt igazolását alátámasztó történések sok esetben felnagyítva jelennek meg a művekben”.

És akkor érkezzünk el a legújabb korhoz, ahol magyar viszonylatban tényleg csak a fordítói munka teszi tárgyilagosabbá a szöveget. Körülbelül így:

„Ukrajna függetlenségét először hivatalosan Lengyelország ismerte el 1991. december 2-án. A következő állam ebben a sorban Kanada volt. (Magyarország a legelsők között ismerte el a független Ukrajnát, és 1991. december 3-án felvette vele a diplomáciai kapcsolatokat. Ezt követően Magyarország elsőként nyitotta meg nagykövetségét Kijevben – a ford. megj.)”

ami viszont meglepő, hogy a könyv tényszerűen megemlíti az ezerszer eltagadott autonómia-népszavazást Kárpátalja viszonylatában, még azt is hozzátéve, hogy 78 százalék szavazott az autonómiára,m„a kárpátaljaiak kinyilvánított akaratát azonban Kijevben nem vették figyelembe”; azonban mind a szervezőket, mind a szerveződést egy kívülről indított, idegen valamiként mutatták be (szemben mondjuk az osztrák-magyar államhatalommal szemben szervezkedő ruszinsággal).

A magyar kerület megalakítására vonatkozó rész is furcsán került be:

„Kárpátalján a magyar nemzeti közösség nemzeti-kulturális jogai biztosítását követelte a hatalomtól. 1992-ben még Kárpátalja autonómia-tervezetét is megküldték a Legfelsőbb Tanácshoz. De a nemzeti kisebbségek jogait szavatoló törvény elfogadása és az ukrán–magyar alapszerződés megkötése után 1993-ban a magyar autonómia-törekvések elhalkultak”.

 Ruszból rossz
Az orosz-ukrán szembenállás ellenben – érthető módon – hosszú fejezeteket kap, néhol itt is kimondottan propagandisztikus hangnemben, például: „az ukrán katonák hősiessége és állhatatossága lehetővé tette Ukrajna elnöke számára azt, hogy magabiztosan képviselhesse az ország érdekeit a normandiai négyek”.

A fordító megjegyzései nélkül arról sem értesülhet a nebuló, hogy „Több ukrán sebesült katona nyerte vissza egészségét magyarországi kórházakban, valamint sok olyan ukrán gyerek üdülhetett Magyarországon, akik szüleikkel együtt a megszállt területekről menekültek el”.

Noha 2017 után adták ki a könyvet, és az oktatási törvény reformja szerepel benne viszonylag hosszan, a kisebbségi nyelvi jogok terén mindössze ennyit írnak:

„A nemzetiségi kisebbségek képviselői számára biztosítva vannak a jogok az anyanyelven történő oktatáshoz.
Ukrajnában vannak orosz, ukrán, román, magyar, krími tatár és lengyel tannyelvű iskolák, sőt még héberül is tanulhatnak a gyerekek” – ismerve az ukrán oktatási törvény hírhedt 7. cikkelyét, ehhez nem szükséges külön kommentár.

S a végére egy kis csemege az ukrán diplomaták által kifogásolt magyar földrajzkönyv-bekezdéshez – érdemes összehasonlítani –: a 11-es ukrán történelemkönyvben az alábbi mondat szerepelnek:

„a Krím-félszigettel kapcsolatos orosz–ukrán szembenállás nem szűnt meg és még sokszor hallatott magáról a későbbiekben”.
Továbbá hogy a Krím-félszigetért, amelynek – általuk is elismert módon – orosz anyanyelvű és etnikumú lakosság alkotta több mint kétharmadát, komoly csatározások folytak, elsősorban politikai színtéren, főként az orosz többség és az ukrán kormányzat között. Ráadásul a választásokat is az oroszbarát erők nyerték meg 1992-ben, mire Kijev a Nemzeti Gárda odavezénylésével gyakorolt nyomást.

Hogy ez miben nem felel meg az itt következő mondatnak a magyar tankönyvből – „a két népcsoport gyakran szemben áll egymással. Ellentétük fegyveres konfliktust is kirobbantott a Krím félszigetért” –, nos, az továbbra is rejtély.

Forrás: Mandiner

 

 

Könyvjelző