„Összegezzük, hogy kit hogyan érintenek a szankciók. Akiknek szánják – az oroszok – nehezen, de túlélik. Jelentékeny belső ellátási gondjuk nem lesz, bevethető fegyverük van bőven. Gazdaságuk ugyan relatíve kevés GDP-t termel, de annak döntő része anyagi természetű és nem szolgáltatás, tehát a mindennapi ellátást és a hadsereg igényeit szolgálja ki. Háborúban a műkörmöst kevesen keresik. A »megértő« országok nagyrészt pótolni tudják, amivel a szankciók megkárosítják az oroszokat.
A szankcióélharcos EU a legtöbbet veszítheti, főként hosszabb távon: a termékei és gazdasága versenyképességét. A gyenge lábon álló energiaellátás még bizonytalanabb és főként jóval drágább lesz. Az ukránoknak küldött fegyverek miatt a háború után is számíthatnak az oroszok rosszallására. Nettó nyertes az Egyesült Államok. Nincs olyan veszély, hogy a fegyveres konfliktus oda is elér. Ami nekik fontos, ott nincs szankció, vígan adnak-vesznek az oroszokkal, ráadásul nyílnak részükre vonzó új piacok a konfliktus miatt.
Európa és Oroszország a kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatokhoz pedig csak hosszú idő után tud majd visszatérni, ha egyáltalán. Európa egyedül marad, gazdasága, versenyképessége tovább romlik a várható magas energiaárak miatt. Eközben az oroszokat a piaci kényszer ráviszi, hogy sokkal közelebb kerüljenek Kínához és Ázsia más, népes országaihoz.
Mindenképpen felmerül a kérdés, hogy az ukránokat mi vitte abba az irányba, hogy a minszki megállapodásból viccet csináljanak, és rögtön meg is fejeljék azzal, hogy ők bizony tagjai kívánnak lenni a NATO-nak. Ez adta a háborúhoz a gyújtótöltetet. Évezredes tapasztalat, hogy a felek között a mindkét fél részére elfogadható egyezség tárgyalások (diplomácia) útján jöhet létre. A végén mindkét fél nyertes, legfeljebb nem a kívánt mértékben. Ukrán nemzeti érdek volt-e, hogy a feszültséget Oroszországgal tovább élezzék, és megkockáztassanak egy háborút? Aligha. Ugyanakkor a főhatalom ukrán semlegesség esetén sokat veszíthet, stratégiai előnyöket, és komoly anyagi veszteségek is érik, hiszen szépen berendezkedett az országban.
A napnál világosabb, hogy senki sem mentesítheti a támadó felet a felelősség alól. A háború ugyanis nagyon is negatív végösszegű játszma, ahol mindkét fél csak veszít. A győztes azzal vigasztalja magát, hogy ő kevesebbet veszített. Jelen esetben a »nevető« harmadik (a főhatalom) nyerhet csak. Kérdezni sem kell, hogy kinek volt érdekea háború, és ki biztatta fel az ukránokat. Úgy tűnik, hogy ezt a nemmel szavazó és tartózkodó államok is így látták az ENSZ-ben, és a bátorságuk sem hiányzott.”
